Ha még 5000 Ft értékben vásárolsz,
akkor a GLS futárszolgálatos KISZÁLLÍTÁS INGYENES!
0 db termék
0 Ft

Titokzatos iránytű – A lelkiismeret

photodune-4220810-good-and-evil-sSokan, sokféleképpen próbálták már meghatározni, mi is valójában a lelkiismeret. Kijelenthetjük, hogy minden embernek van, még akkor is, ha hangja lecsendesíthető vagy akár teljesen el is némítható. Létezik jó, gonosz, gyenge és hamis lelkiismeret is. Sok a talány, sok a titokzatosság körülötte.

Egy történet szerint megkérdeztek egy indiánt arról, hogy mi a lelkiismeret. Az indián így válaszolt:

– Egy kis háromszögletű dolog van bennem. Ha valami helytelent teszek, megfordul és fájdalmat okoz bensőmben. Ha gyakran teszek rosszat, a háromszög sarkai lekopnak, és forgása nem fáj többé.1

Találó, egyszerű és igaz meghatározás ez, bár érezzük, hogy ennél azért bonyolultabb dologról van szó. A nagy görög gondolkodók sem kerülték ki a kérdést, Szókratész például hasonlóan egyszerű választ fogalmazott meg, mint az indián:

– Az, ami lebeszél, semmint hogy rábeszél.

De vannak helyzetek, amikor a lelkiismeretünk nem lebeszélni akar, hanem ösztönzőleg hat ránk, súg, hogy valamit megtegyünk. Szándékosan nem azt írtam, hogy mindig a jóra int, mert előfordul, hogy olyanra „beszél rá” minket, amiről később kiderül, hogy nem is volt helyes, máshogyan kellett volna csinálnunk. Ha épp nem az önigazolást választjuk rossz döntéseink megmagyarázására, ilyenkor szoktunk így felkiáltani: „- Pedig nekem azt súgta a lelkiismeretem, hogy….” Ezek szerint a lelkiismeret nem egy romolhatatlan, mindig a jó utat jelző iránytű bennünk, hanem működhet rosszul is, szólhat hamisan.

Általában azt gondoljuk, hogy a lelkiismeretünk nem más, mint egyfajta belső világosság, egy belső lámpás, ami által megvizsgálhatjuk, kontrollálhatjuk magunkat és megítélhetjük, hogy egy-egy döntésünk, cselekedetünk helyes vagy helytelen volt-e. Ha helyesen működik, akkor ez igaz is. Azonban az eddigiekből is láthatjuk, hogy nem feltétlenül mindig a jót jelzi számunkra. Hadd illusztráljam ezt egy rövid történettel, amit egy ifjú barátomtól hallottam:

„Emlékszem gyermekkoromban, amikor meggyőztem, illetve legyőztem lelkiismeretem egy tudatos engedetlenség elkövetése érdekében. A frissen eltett baracklekvárt édesanyám elzárta előlünk egy kamrába, hogy hamar el ne fogyjon, legalább tavaszig kitartson. Azonban egyszer, tán még csak augusztus vége lehetett, egyedül maradtam otthon és látom, ahogy a nyitva felejtett kamrában ott sorakoztak a polcon a finomabbnál finomabb lekvárok. Kísértésbe estem. Persze erőteljesen jelezett a lelkiismeretem. „Ettől édesanyám eltiltott! Várjak addig, amíg ő kínálja fel!” Ettől a gondolattól meg is torpantam egy pillanatra. Azonban belül valami mégis azt súgta:„Kihagyhatatlan alkalom! Vajon milyen ízű lett az idei eltevés? Csak néhány kanálkával, hogy ne vegyék észre… Egyáltalán miért is tiltott el édesanyám a lekvárfogyasztástól? Hát nem azért van, hogy megegyük?” Miközben ezeken morfondíroztam, leemeltem egy üveggel és az utolsó cseppig bekanalaztam. Nagyon ízlett, végül még meg is dicsértem magam: „Kár lett volna ezt kihagyni…Még hogy, majd később…Ugyan már!”
E kissé „gyerekes”példa talán segíthet megérteni, miért kockázatos döntés egyedül a „saját” lelkiismeretünkre támaszkodni egy-egy erkölcsi döntés tekintetében. Ha józan logikával közelítünk a válasz felé – látva és tapasztalva azt, mennyire be tudjuk csapni magunkat és mennyire önigazolásra hajló természettel rendelkezünk, ki merné állítani, hogy neki mindig igaza van? Azonban a hétköznapokban mégis mennyiszer viselkedünk úgy, mintha mi birtokolnánk az igazságot, illetve mindig tisztán hallanánk a lelkiismeret hangját. Amikor erőből, indulatból vitatkozunk. Amikor lenézünk másokat. Amikor elhamarkodottan, csípőből ítéletet mondunk mások felett. Vagy, amikor minden lelkiismeret furdalás nélkül a magunk hasznát keressük. Szól vajon ilyenkor is a lelkiismeretünk? Igen, de nagyon halkan, mivel ösztönös érzelmeink és akaratunk „lehalkítja” működését. Ha azt akarjuk, hogy ne legyünk kiszolgáltatva az esetleges hamis, ill. „önbecsapó” lelkiismeretnek, valami olyan „külső”, egyetemes etikai elvet kell elfogadni mércének, amit értelmi meggyőződéssel belátunk, és amihez igazíthatjuk lelkiismeretünket is. Az előbbi példánál maradva barátom, az édesanyja szavát nem fogadta el önmagánál magasabb etikai mércének, inkább saját kívánságát részesítette előnyben. Tágabb értelemben viszont életének általános vezérelveit valaki a Bibliában, valaki a Koránban valaki a Védák könyvében találja meg. A sort még hosszan lehetne folytatni.

Összegezve tehát azt mondhatjuk, hogy a lelkiismeret az erkölcsi ítélőképességünk titokzatos és fontos „műszere” bennünk, amelybe eredendően bele van „kódolva” az életnek valamiféle egyetemes erkölcsi törvénye, amely a „jóra” vezet bennünket. Beleépülhetnek azonban más erkölcsi eszmék és törvények is, amelyek a „rosszra” késztetnek. Éppen ezért a lelkiismeret – bár nagy hatalom lehet a jóra – önmagában egyáltalán nem biztos iránytű a jó és rossz közötti különbségtételre.2

 

1. http://blog.xfree.hu/myblog.tvn?SID=&pid=614&n=erzsebet1969
2. Vankó Zsuzsa: A boldogság törvénye, 156. old. Spalding Alapítvány, 2003.

Hozzászólások

Kérdése van?

Kíváncsi termékeinkkel kapcsolatban valamire és nem találja a választ?

Írja le nekünk, hogy miről olvasna szívesen és mi utánajárunk Önnek!

Itt írja meg üzenetét

Kapcsolódó cikkek

Ezt már láttad?

×