Azt hittem ezen már túl vagyok. Azt hittem teljesen őszinte vagyok. Magammal is, Vele is. Sok mindent hittem. Kiderült, hogy mégsem vagyok mindenestül őszinte. Mert félek. Félek, hogy akkor nem fog szeretni. Nehéz elhinnem, hogy engem szeret. Azt, aki vagyok. Nem azért, mert szépeket mondok. Nem azért, mert figyelmes vagyok. Nem azért, mert jó vagyok hozzá. Hanem azért, mert én vagyok. Félek elhinni ezt. Félek, mert annyiszor becsaptak már. Egyszer nagyon. Aztán én is becsaptam másokat. Nem akarom többet. Erősnek akarom mutatni magam. Akit nem lehet becsapni. Mert nem engedi. Nem akarok sebezhető lenni…
Ezek a gondolatok kezdtek a felszínre törni bennem a reggeli napsütésben miközben őszintén igyekeztem megnyílni a Kedvesemnek. Féltem. Féltem attól, hogy ha megmutatom a valódi önmagam, az nem lesz szerethető. Féltem, hogy az nem fog kelleni és el fog dobni. Mégis megtettem. Remegve, de megtettem. Régebben egész más utat választottam. Ha belém szeretett egy lány, másnap már leléptem. Kerültem az intimitást. Nem volt tudatos, de utólag már tudom, hogy ilyenkor én is ezt mondtam magamban: „Engem úgysem lehet szeretni!” De hogy ne kelljen az értéktelenségem tudatával és érzésével szembenéznem, inkább megelőztem a „bajt”. Messzire elkerültem még a lehetőségét is annak, hogy igazán megnyíljak valakinek, aki szeret.
Nem jó sebezhetőnek lenni. Azzal a veszéllyel fenyegeti énünk legbenső, legérzékenyebb, központi részét, hogy újból semmibe vesznek. Mi lesz, kérdezzük magunktól, ha újfent visszautasítanak, félretesznek, kidobnak? Ismét nem kellünk valakinek? Megint gyűlölnek majd? Lehetetlennek tűnik már csupán a kockázatával is szembenézni. Nem marad más, mint a védekezés: felszínes kapcsolatok, testiség, hazugságok. Túlfűtött érzelmek. Álarcok mögött zajló élet. Illúzióvilág. Menekülés a valóság elől. Alkohol, drogok és egyéb függőségek. Ez bizony ezzel jár. Kéz a kézben. Összeforrva, elválaszthatatlanul. Egy darabig legalább is. De meddig és miért? Pusztán azért, mert egykor valaki visszaélt a bizalmunkkal? Azért, mert olykor-olykor becsaptak és nem azt kaptuk, amire számítottunk? Igen. Ennyire érzékeny lelki lények vagyunk. Csak nem akarunk szembesülni ezzel. Erősnek mutatkozván védeni próbáljuk magunkat a további csalódásoktól, kudarcoktól. Az értéktelenség, kiszolgáltatottság és gyengeség érzésétől. Azért félünk a sebezhetőségünktől, mert ezekre emlékeztet bennünket és feltárja előttünk a valóságot. Judy, aki kokain és heroin függő, így nyilatkozik arról, hogy miért használja a szereket: „A gyötrelem és sebezhetőség egyik pillanatról a másikra átalakul teljes sebezhetetlenséggé.”1 Nem csak a drogfüggőké, sokunk közös tapasztalata és tragédiája, hogy menekülünk a sebezhetőség elől valami jobb, szebb, igazabb után reménykedve. Kutakodunk valami után, ahol erősek és sebezhetetlenek lehetünk. Végül csak felszínes, halovány-szivárványszínű boldogságot találunk. Rendíthetetlenül hajszoljuk a boldogság-délibábokat míg ki nem fulladunk…
Nem lehetünk teljességében boldogok és elégedettek, míg eltakarjuk valódi lényünket. Míg bizonygatni akarjuk, hogy legyőzhetetlenek vagyunk. Mert mindannyiunk legmélyebb vágya, hogy önmagunkért szeressenek. Mi is így akarunk szeretni. Valódi és teljes bizalom nélkül azonban nincs valódi és teljes szeretet. Ehhez viszont vállalnunk kell annak a kockázatát, hogy megsebeznek minket. Újból. Vállaljuk? Már hallom is: „De Ő is meg fog sebezni, ha kitárulkozom!” – tör felszínre az elfojtott, alig tudatosult félelem lelkünk mélyéből egy újabb és újabb emberi kapcsolatunkban. Ezért csak egy határig engedjük Őt. A többi rejtve marad. Jó mélyen. Valószínűleg Ő is így tesz. Álarc az álarccal szemben. Le lehet élni így is egy életet, de ha engem kérdeznek, szerintem nem éri meg. Senkinek. Mindenki veszít. Én Őt, Ő engem…
