Ha még 5000 Ft értékben vásárolsz,
akkor a GLS futárszolgálatos KISZÁLLÍTÁS INGYENES!
0 db termék
0 Ft

„Egy értéktelen senki vagyok!” – egy alkoholbeteg vallomása alulnézetből

Lágy, őszi napsugarak simogatták Laci bácsi kérges arcát. Összetörten, görnyedve ült előttem egy tömegszállás udvarán egy rozoga, kopott fapadon. Sírt. Nem tudott mást tenni. 60 pokoli esztendőből az utolsó 15 évet azzal töltötte, hogy itallal próbálta csillapítani lelkét-mardosó fájdalmát. Pontosabban csak akkor tudta ezt megtenni, ha megjött a nyugdíj. Pár nap, talán 1 hét alatt el is fogyott mindig Senior Man With Long Bearda pénz. A hátralévő 3 hét pedig úgy telt el, hogy számolta a napokat és ábrándozott és menekült valami nagyon mélyről feltörő iszonyat elől. A múltja, önmaga, a jövője elől talán? Kicsoda elég okos és bölcs ahhoz, hogy megítélje őt?

Tisztázzunk valami nagyon fontosat már a legelején! Az alkoholizmus: betegség. Kevesen tudják ezt és hajlamosak is vagyunk megbélyegezni egy alkohol-problémával küszködőt, valahogy így: „Ő csak egy alkoholista!” vagy így: „Ő tehet róla, hogy ide jutott, miért iszik annyit. Nem igaz, hogy nem tud uralkodni az ivásán!?” A felelősséget ezzel félre is dobtuk, a szemünket behunytuk a probléma előtt és le is tudtuk az egészet egy odavetett, ítélkező gondolattal. Pedig ha valaki fizikailag beteg, őt sajnáljuk és mindent megteszünk azért, hogy meggyógyuljon. Nem mondjuk szemrehányóan neki: „Miért nem vigyáztál jobban?”, hanem segíteni próbálunk. Egy olyan súlyos lelki-testi betegség esetén, mint az alkoholizmus, miért nem viselkedünk így? Talán mert visszataszítónak találjuk? Talán azért, mert legbelül mindannyian érezzük, hogy segítenünk kellene egy utcán fetrengő, emberi mivoltát már-már teljesen elveszített, nyomorult, beteg emberen, de mégsem tudunk, vagy nem akarunk, mert azt megalázónak tartanánk vagy valamiféle „leereszkedésként” élnénk meg? Milyen gondolatok futnak át ilyenkor rajtunk: „Én hozzá nem nyúlok!”, „Mit fog szólni a többi ember, ha segítek neki?” Nem az húzódik meg ezek mögött, hogy félünk, hogy azonosítanak vele?! Nem lehet, hogy nem akarjuk beismerni tehetetlenségünket? Mi valójában nem akarunk segíteni ezeken az embereken, mert ahhoz túlságosan szeretjük magunkat, féltjük a kényelmünket és egyáltalán nem akarunk a saját magunk önzésével, jellembeli hibáival szembenézni! Mi is csak menekülünk…

Laci bácsi elcsukló hangon beszélt. Elmesélte, hogy ő „véletlenül” született, 1 kiló 60 dekával. Elmondta azt is, hogy az édesanyja soha nem felejtette el emlékeztetni őt arra, hogy valójában nem is akarták, hogy világra jöjjön. Hol nyíltan, szóban került ez kifejezésre, hol pedig oly módon, hogy a bátyót látványosan jobban szerették. Pontosabban mondva csak a bátyót szerették. „Mindent megtettem azért, hogy szeressenek és elfogadjanak” – mondta könnyeivel küszködve Laci bácsi, majd lemondó hangon hozzátette: „- De kudarcot vallottam…” Még nekem, egy 30 éves csitrinek is állandóan azt akarta bizonyítani, hogy ő jó. Így akarta magával is elhitetni, hogy ő is megérdemel egy kis szeretetet. Hogyan lehet leélni egy életet annak a súlyos gondolatnak a nyomása alatt, hogy soha nem lehetek elég jó ahhoz, hogy szeressenek? Hogyan lehet kibírni évtizedeket – vagy akár csak napokat is – abban a hitbeli meggyőződésben és azzal a mélyen berögzült énképpel, hogy nem érdemlem meg se a szüleim, se senki más szeretetét? Csodálkozunk azon, hogy az állandósult szorongás oldására, az égető fájdalom csillapítására valami enyhet adó felüdülést keres a lélek? Az alkohol röpke pillanatokra megadja ezt az érzést, nem csoda hát, ha elkezd ragaszkodni hozzá valaki. Az lenne a meglepő, ha nem így lenne. Az érzés, amit Laci bácsi és megannyi sorstársa emberektől várt, azt tragikus módon az alkohol adta meg nekik. Tragikus, mert a szeretetnek, a békességnek, az elfogadottságnak, a szabadság érzésének csak az illúzióját tudja adni. Azt is csak ideig-óráig. Aztán mindentől megfoszt. De akkor már mindegy. Akkor már magához láncolt és csak keserves szabadságharc árán van kiút. Nem mindenki tudja és meri vállalni ezt. Talán azért, mert olyan fájdalmas lenne a szembenézés a múlttal, önmagunkkal, a bűneinkkel, amibe bele is lehet halni…

Laci bácsi békés, még a légynek ártani sem tudó alkoholbeteg volt. Tudom, hogy sokan nem ilyenek. Túl sok esetben mennek tönkre egész családok, emberi sorsok, gyermeki lelkek. Mégis ott motoszkálnak bennem a kérdések: Van jogom megítélni az alkoholbeteg embert? Van jogom bárkit is megítélni? Birtokában vagyok minden információnak? A másik ember életének, érzéseinek, gondolatainak minden olyan darabkája előttem van ahhoz, hogy jogos ítéletet hozhassak? Ha mégis ezt teszem, mennyivel vagyok jobb a másiknál én, aki megvetem és lenézem őt?

Egy dologra jutottam: az embert soha nem ítélhetem meg, de a tetteit igen. Az igaz emberhez méltó élet nagy titka ez, és egyben talán a legnagyobb művészet. Szeretni minden körülmények között a másikat, de nem elnézni neki a helytelen, gonosz cselekedeteit. Támogatni és segíteni őt abban, hogy jobbá lehessen. Amíg csak kéri és engedi.

Élesen tudom még a mai napig felidézni azt a kora őszi délutánt, amit együtt töltöttem Laci bácsival valahol a X. kerületi dzsungel mélyén, egy munkásszálló udvarán, ahol éhes lelkek bolyongtak elhagyatva, céltalanul sodródva a vég felé. Amikor megpróbáltam vigasztalni őt, csak legyintett és így szólt: „Ááááá, nem úgy van az, Sanyikám! Egy értéktelen senki vagyok, akit még az anyja és az apja sem szeretett!”

Nem tudom, hol van most Laci bácsi. Él-e még egyáltalán? Vajon minden nap elmegy még az ingyenes ételosztásra? Még mindig kitessékelik az ivás miatt a szállókról, hogy aztán keressen egy másikat? Még mindig pár nap alatt elissza a nyugdíját? Még mindig ugyanazt gondolja magáról? Nem tudom. De a legjobban mégis egy dolog zavar: nem tudom, van-e embere?!

Kérdése van?

Kíváncsi termékeinkkel kapcsolatban valamire és nem találja a választ?

Írja le nekünk, hogy miről olvasna szívesen és mi utánajárunk Önnek!

Itt írja meg üzenetét

Kapcsolódó cikkek

Ezt már láttad?

×