Ha még 5000 Ft értékben vásárolsz,
akkor a GLS futárszolgálatos KISZÁLLÍTÁS INGYENES!
0 db termék
0 Ft

Egy 10 éves kislány elsírja magát a buszon…, avagy ki a felelős?

Adorable sad child girl in pink knitted hatLassan 3 hete, hogy Budapest felé utaztam autóbusszal. Úgy hozta az élet, hogy egy rendkívül intelligens, 10 éves kislány volt az útitársam, akivel – korához viszonyítva – meglepően mélyen lehetett beszélgetni. Társalogtunk a terepfutásról, függőségekről, arról, hogy az iskolában milyen csúnyán viselkednek egymással a gyerekek, és arról is, hogy szerinte úgy kell élni az életet, hogy a rossz eseményeknek is meg kell találnunk a jó oldalát! Kiderült az is, hogy apukájához utazik fel Budapestre és az apukájának a barátnője fog kijönni elé. Hát ezért pityeredett el, amikor a busz rákanyarodott a Hungária körútra…

Nem lehangoló válási statisztikákat szeretnék ezúttal közölni és nem is akarok elmélyedni a válások lelki hátterében, noha ez is megérne egy misét. Azonban egy másik szempontból elgondolkoztatott a bevezetőben leírt eset. Ez a szempont pedig a felelősség kérdése. Nemsoká világossá válik, hogy pontosan mit is értek ezalatt, de előtte térjünk még vissza egy kicsit ahhoz a sírást közvetlenül megelőző pillanathoz, amikor az ember még csak küszködik a könnyeivel, próbálja visszatartani, de olyan erős a gombóc szorítása a torkunkban és annyira fáj, hogy már nem lehet megállítani a könnyek eleredését…

Mielőtt ez a kislány is így tört volna ki könnyekben, azt mesélte nekem, hogy tudja magáról, hogy ő nagyon érzékeny és elmondta, hogy lassan már 1 éve, hogy az egyik osztálytársa kicsit gorombán beszélt vele, de még most sem tudta ezt igazán feldolgozni. Ekkor mintha összeállt volna a fejemben a kép: a kislány önmagát okolja szülei válása miatt! Hogy miért épp ez jutott eszembe és mi az összefüggés? Az, hogy a gyermeki lélek nem tudja elfogadni és megérteni azt, ha a szülei akár vele, akár egymással „csúnyán bánnak”. Nem tudja feldolgozni, hogy az a szeretetkapcsolat, ami egykor megvolt apa és anya között, az megszűnik. Volt, és most nincs. Mivel természetszerűleg megbízik szüleiben és úgy tekint rájuk, mint akiktől a szeretetet és biztonságot kapnia kell (amelyre elengedhetetlen szüksége van az egészséges lelki fejlődéshez), ezért nem tudja elfogadni azt, ha valami baj van velük, ha „rosszul” viselkednek. Nem tudja hibáztatni szüleit, ehelyett magában keresi a hibát és ezt a gondolatot fogalmazza meg magában, amely aztán rossz esetben egész életén át elkíséri és meghatározza gondolkodásmódját, azon keresztül pedig viselkedését, kapcsolatait és egész életét: „Biztosan bennem van a hiba. Apa csak azért nem szeret, azért bánt, mert biztosan nem vagyok elég jó, mert hibás vagyok. Én lehetek az oka annak is, hogy már nem szeretik egymást.” És ezzel megszületik az állandó önvád a lélekben, amely önsorsrontó magatartáshoz vezet.

Emiatt a mélyen rögzült gondolkodásmód miatt nem tudta a kislány sem feldolgozni, hogy egy kicsit emelkedettebb vagy agresszívabb hangnemet ütött meg valaki vele szemben. A beidegződött gondolati séma ezt mondatja minden ilyen esetnél újra és újra el vele: „Biztosan megérdemlem, hogy így bánjanak velem, mert bizonyára bennem van a hiba.” Így születtek és születnek az értéktelenség, kisemmizettség és szégyen érzésével küszködők, az önkorholástól szabadulni nem tudók, a szorongók, a félelemtől megbénítottak, és a másoknak magukat mindenben alárendelők és megfelelni vágyók hatalmas tömegei. De ide tartoznak még az alkoholba, drogokba, játékszenvedélybe és mindenféle függőségbe menekülők, az értéktelenségüket óriási teljesítménnyel kompenzálni próbálók, a másokat kényszeresen irányítani akarók végeláthatatlan kiterjedésű csoportja is. Mert valahogy mégis kompenzálni kell a szeretethiányt! Valahogy mégiscsak le kell élni azt a pár évtizedet, ami adatott! És próbálja mindenki ezt úgy tenni, hogy közben minél boldogabb legyen és ne kelljen azzal a szorongással, azzal a belső nyugtalansággal szembesülni és együtt élni, ami a szívünk mélyén mégiscsak ott lapul… Megpróbálunk elbújni előle, a szőnyeg alá söpörjük, nem akarunk tudomást venni róla, végül menekülünk. De mintha mégis mindig, láthatatlanul is kísértene bennünket valami rendkívül kellemetlen, szorongató érzés, hogy szégyelljük magunkat amiatt, akik vagyunk, mert értéktelennek hisszük magunkat.

A kislányban is ez az érzés tört felszínre a buszon. Szívszorító pillanat volt számomra, mert a másodperc törtrésze alatt belepillanthattam életének egy lehetséges jövőbeli forgatókönyvébe. A felszínen kiváló tanuló és sportoló volt, de a sikerek mögött volt egy másik élete is. Könnyedén adta oda magát a legelső fiúnak a diszkóban, mert szeretetet remélt cserébe. Boldogtalan párkapcsolatok követték vég nélkül egymást, amelyben mindig kihasználták, de ő mégsem lépett ki ezekből. Még akkor sem, ha verték. Úgy érezte, hogy megérdemli és azt gondolta, hogy biztosan azért van, mert ő nem elég jó. Nem akart ezzel szembenézni, mert túlságosan fájdalmas lett volna, inkább drogokat kezdett használni fájdalomcsillapító gyanánt. Később prostituált lett belőle. Nem akartam látni tovább…

Ne gondolják, hogy a fenti forgatókönyv túlzás. Az elején említettem, hogy nem fogok most statisztikákat hozni, de nézzenek utána, hogy a prostituáltak, a drogfüggők, társadalmunk egyéb megvetett rétegei milyen arányban elvált szülők gyerekei, milyen arányban szenvedtek gyermekkori bántalmazásban és még sorolhatnám… De ki a felelős ezért? Az alkoholista apa? Az anya, aki nem tudta megvédeni a gyereket az apa haragjától? A társadalom? Az egyházak? A politika? A nagyszülők, akik rossz mintát mutattak a szülőknek, akik emiatt lettek olyanok, amilyenek? Vagy a nagyszülők szülei, akik már szintén beteg viselkedésmódot tanítottak gyermekeiknek? Meddig kell visszamennünk ezen a logikán, hogy felelőst találjunk? Vagy nincs is felelős? Éljük tehát úgy az életünket, hogy nincs igazság ezen a Földön és nem lehet változtatni és minden csak egyre rosszabb lesz?

Kevés az emberi bölcsesség ahhoz, hogy meg tudjuk válaszolni ezeket a súlyos kérdéseket, de mégiscsak kell lennie válaszoknak! Ne nyugodjunk addig, amíg VÉGÉRE NEM JÁRUNK, amíg KI NEM TISZTÁZZUK életünk nagy kérdéseit! Ennek fényében engedjenek meg még egy utolsó kérdést, ami sokunknál szintén kitisztázásra vár:

Nem lehet, hogy a magunk kicsiny vonzáskörzetében mindannyian egy ici-picit felelősek vagyunk azért, amikor egy 10 éves kislány elsírja magát egy idegennek a buszon?

Nagy Sándor
lelkigondozó

U.i.: Szívesen vennénk, ha megírnák gondolataikat a fentiekkel kapcsolatosan az iroda@netamin.hu e-mail címre!

Kérdése van?

Kíváncsi termékeinkkel kapcsolatban valamire és nem találja a választ?

Írja le nekünk, hogy miről olvasna szívesen és mi utánajárunk Önnek!

Itt írja meg üzenetét

Kapcsolódó cikkek