fbpx Outlet
×
Ha még 8999 Ft értékben vásárolsz, akkor a KISZÁLLÍTÁS INGYENES!
0 db termék
0 Ft

Bárcsak, bárcsak, bárcsak…

SadnessMennyiszer hangzanak fel Bárcsak-kal kezdődő sóhajok a szívünkből? Bárcsak lett volna bátorságom… Bárcsak megtettem volna… Bárcsak őszinte lettem volna… Bárcsak elmondtam volna neki… Túlontúl sokszor van ez így. Mint valami láthatatlan, legyőzhetetlen ellenség telepszik rá az életünkre a lemondás, feladás, gyávaság és félelem lelkülete. Ne várjunk addig, míg túl késő lesz változtatni!

Bronnie Ware ausztrál nővér végstádiumú betegekkel foglalkozik. Éveken át gyűjtötte a haldoklókkal folytatott beszélgetései során, hogy mit bántak leginkább életük végén. Az utolsó hetekben igyekezett arról is beszélgetni velük, hogy van-e valami, amit sajnálnak, vagy bánnak, hogy úgy alakult az életükben, ahogy alakult. A megbánások között sok visszatérő akadt, a nővér szerint a leggyakoribb az alábbi öt volt:

1. Bárcsak lett volna bátorságom a saját életemet élni, nem pedig a mások elvárásainak megfelelni.
2. Bárcsak ne dolgoztam volna olyan sokat.
3. Bárcsak lett volna bátorságom az érzéseim kimutatására.
4. Bárcsak ne hanyagoltam volna el a barátaimat.
5. Bárcsak megengedtem volna magamnak, hogy boldogabb legyek.

Milyen szomorú és tragikus a fenti gondolatokat egy olyan embertől hallani, akinek már nincs lehetősége a változtatásra. Milyen nehéz lehet a sok Bárcsak-kal szembenézni akkor, amikor a halállal néz valaki farkasszemet? Miért van az, hogy sokan csak akkor jutnak el az őszinte felismerésig, amikor már késő változtatni? A hétköznapokban vajon nekünk nem adódik alkalmunk annak beismerésére, hogy változtatni kellene az életünkön, gondolkodásunkon, jellemünkön? Mennyire jellemző ránk, hogy mi is csak akkor értékelünk valamit, amikor már elvesztettük azt! Mennyi elhagyott fél számol be arról a keserű megbánásról, hogy amíg mellette volt a párja, nem tudta őt igazán értékelni. Akkor jött rá arra, hogy mit veszített, amikor már késő volt. Pedig hányszor de hányszor jelzett a lelkiismeret a legkülönfélébb módokon: „Legyél kedvesebb vele!” vagy „Állj fel a TV elől és segíts neki!” vagy „Kérdezd meg, hogy milyen napja volt és figyelj is arra, amit mond!” vagy „Kezdeményezd te a beszélgetést!” vagy „Mondd el neki, hogy milyen sokat jelent ő neked!” vagy „Tudom, hogy a semmittevéshez lenne kedved, de vegyél erőt magadon és találj ki egy közös programot, amivel meglepheted, mert ezzel örömet szereznél neki!” A végtelenségig lehetne folytatni a sort…

Emlékszem azokra az egyetemi évekre, amikor még minden hétvégén hazautaztam. Minden alkalommal megfogadtam, hogy ezúttal kedves leszek a szüleimmel. Beszélgetni fogok velük őszintén és nem húzódom vissza magányomba és nem tudom le egy odahányt Jól-lal ha megkérdezik tőlem, „Hogy vagy, fiam?” Egyik hétvége jött a másik után, múltak a hetek, a hónapok és az évek. És én mindig csak ennyit válaszoltam: „Jól”.

Számos oka lehet annak, hogy ehhez hasonlóan viselkedünk megannyi szituációban. Talán a félelem vezérel minket. Esetleg gyáván, megalkuvásokkal éljük az életünket. A kényelemszeretet is nagy úr. Aztán ott vannak még a mindig bevethető önigazolásaink és önigazságra beállított természetünk: „Miért én változzak, változzon előbb a másik!” A komfortzónánkat sem szeretjük elhagyni. Oh, és a dédelgetett sérelmeinkről se feledkezzünk meg! És így tovább… De változtat bármit is az, ha ezeket boncolgatjuk? Ha rájövünk arra, hogy miért is vagyunk olyanok, amilyenek, azzal egyidőben meg is változunk? A szembesülés persze fontos, de ha ezen a ponton megállunk, azzal maximum a büszkeségünket növeljük, hogy milyen okosak vagyunk! De a valódi változás nem itt kezdődik.

A változás ott kezdődik, hogy levesszük a tekintetünket saját magunkról és elkezdjük a másik embert a középpontba állítani; legyen az szülő, barát, testvér, rokon, kedves vagy akár egy idegen. Ameddig a saját gyengeségeinkre, évek vagy évtizedek óta berögzült szokásainkra, félelmeinkre, életgyakorlatunkra, életstratégiánkra koncentrálunk, addig semmi nem fog változni. Semmi. Maximum azt fogjuk tapasztalni, hogy tehetetlenek vagyunk mindezekkel szemben és értetlenül fogunk állni a jelenség előtt. Majd szépen lassan hozzászokunk ehhez. Egyre halkabban halljuk a lelkiismeret hangját és egyre erősebben visszhangzik a lemondás, a gyávaság és az önigazolások kacaja a fülünkben. Mígnem egy szép napon majd tőlünk is megkérdezi egy kedves nővér, hogy mit bántunk a legjobban az életünkben?

Mit válaszolunk majd akkor?

Kérdése van?

Kíváncsi termékeinkkel kapcsolatban valamire és nem találja a választ?

Írja le nekünk, hogy miről olvasna szívesen és mi utánajárunk Önnek!

Itt írja meg üzenetét

Kapcsolódó cikkek

Kérjük, még VÁRJ, amíg ezt a zöld ikont látod! Ha most bezárod az oldalt, rendelésed sajnos nem kapjuk meg.