fbpx
×
Ha még 8999 Ft értékben vásárolsz, akkor a KISZÁLLÍTÁS INGYENES!
0 db termék
0 Ft

A boldogság délibábjai

délibáb Még évekkel ezelőtt láttam valamelyik ismeretterjesztő csatornán egy műsort, aminek a címe ez volt: A tíz legnagyobb átverés a történelemben. Hihetetlen milyen leleményes módon tudja ember az embert átejteni. Egy furfangos „úriember” például komoly pénzekért adta el az Eiffel tornyot. Kétszer is! Mégis azt gondolom, hogy még az ilyen átveréseknél is létezik egy még hatalmasabb: az önbecsapás.

Az önámítás erejét akkor tudjuk igazán lemérni, ha a boldogságunkról van szó. Karinthy egyszer azt mondta: „Az emberek nem egészségesek, hanem boldogok akarnak lenni”1. Számtalan példát találunk erre a költészetben is. Bertold Brecht így fogalmazott:

Anyánk nem a kínra
Szült minket juss szerint.
Boldognak élni – csak erre
Jöttünk esküdni mind.

Emberi életünk legfőbb törekvése, hogy boldogok legyünk. Indítékaink legmélyén jelenik meg a boldogságra való ellenállhatatlan és velünk született igényünk, amely mindennél nagyobb erővel befolyásolja gondolatainkat, tetteinket. Mindannyiunknak vannak elképzelései a boldogságról. Valakinek az a boldogság, ha nyugalomban, elvonultan élhet: minél kevesebb emberi kapcsolat, minél kevesebb erőfeszítés, minél kevesebb kockázat, minél kevesebb változás. Egy csöndes kis ház, egy szerető társ, békesség. Valakinek épp az ellenkezője jelenti a boldogságot: habzsolni az életet. Ő a „carpe diem” jelszó alatt minél többet akar „kivenni” az életből. A gyönyör és élvezetek hajszolásában látja a boldogság beteljesedését. Pompa, nagy autó, divatos ruhák, pénz és pénzen megvásárolható boldogság-kellékek: finom ételek, utazás, izgalom, szerelem. Minél többet, minél jobbat, minél szebbet, minél nagyobbat, minél gyorsabban! Ha ezek jelentik és eredményezik a valódi boldogságot, akkor miért nyög egyre hangosabban az emberiség? Miért a meggyötört tekintetekből látunk egyre többet, nem pedig a vidám, mosolygós arcokból? A válasz egyszerű: mert ezek csak a boldogság illúzióját adják, miközben megfosztanak bennünket attól, amit valójában keresünk. Űzött vadként kergetjük boldogságunk délibábjait. Örömmel, gyönyörrel, békességgel, nyugalommal, szeretettel, elfogadással kecsegtetnek a horizont távolában remegő eszményképeink. Görcsösen nyúlunk utánuk, mindhiába. Soha nem érjük el. Ez a legnagyobb átverés!

Önzésünk, mint kérlelhetetlen önkényúr hajszol bennünket boldogság-pótlékaink felé, miközben megvakítja szemeinket és észre sem vesszük, hogy rabok lettünk. Rabszolgák. Önös érdekeink szolgái. Még azt sem vesszük észre, hogy be vagyunk csapva. Becsapnak az érzékeink, becsapnak a reklámok, becsap a korszellem, becsapnak az emberek, és magunkat is alaposan elhitetjük. Igaza volt Einsteinnek, amikor azt mondta: „Az őrültség nem más, mint ugyanazt tenni újra és újra, és várni, hogy az eredmény más legyen.” Mi is ezt csináljuk. Megpróbálunk boldogok lenni. Mindig ugyanúgy. És nem változik semmi. A jelmez, a felszín néha igen, de a lényeg nem. Mert a legpusztítóbb kérdés mindig ugyanaz marad: „Hogyan lehetnék ÉN boldog?”

Mindent megteszünk a boldogság morzsákért. Hetente változtatjuk a facebook profilképünket, hogy minél többen lájkolják és szépeket írjanak. Jó tetteket hajtunk végre, hogy bezsebeljük az elismeréseket. Rengeteg pénzt gyűjtünk, hogy utazhassunk, finomakat és sokat ehessünk, jó autót vásárolhassunk, szép helyen lakhassunk, biztonságban érezhessük magunkat. És az életünk közben lassan kiüresedik. Nem a felszínen, ott minden szépnek mutatkozik. Legbelül, valahol szívünk mélyén mardosó üresség és hiány érzete lép fel. Ezt persze próbáljuk elnyomni újabb és újabb boldogság-tüneményekkel. Mindig kéznél van egy kis csoki…
Ne értsenek félre, nincs semmi baj azzal, hogy boldogok akarunk lenni. Azzal sincs, hogy vágyakozunk dolgokra. A nagy baj ott kezdődik, hogy ezektől tesszük függővé a boldogságunkat. Holott a boldogság alaptörvénye ez: ha ki akarod sajátítani, elveszíted; ha továbbadod, növekedni fog. A valódi boldogság nem öncélú. A boldogság elérése, mint önmagában való cél, pedig nem eredményez igazi boldogságot. Ez egy olyan törvényszerűség, amit – mint minden szabályt –, át lehet hágni, de az következményekkel jár.

Eszembe jut egy 27 éves heroinfüggő nő rövid vallomása: „Amikor először lőttem be magam heroinnal, az olyan volt, mint egy meleg és puha ölelés.”2 Ez a nő soha nem kapott senkitől valódi szeretetet. Soha nem volt boldog életében. Csoda hát, ha ragaszkodik a heroinhoz, az egyetlen valamihez, ami boldogságot okozott számára az életben? Elítélhető-e hát bárki is azért, mert rossz helyen keresi a boldogságot? Nyilvánvalóan nem. Mindenki el akarja felejteni a rossz emlékeit, a negatív eseményeket az életében. Mindenki csillapítani akarja valahogy a fájdalmát. Csak épp nagyon rossz eszközökkel próbáljuk ezt megtenni, amelyek előbb-utóbb benyújtják a számlát. Mi is tehetünk erről, mert tudatosan döntünk sokszor az boldogság illúziója mellett. De önzésünk vak áldozatai is vagyunk egyben, mert sehogy sem vesszük észre, hogy a helyes kérdés, ami nem pusztít, hanem felemel és boldoggá tesz, az ez: „Hogyan tehetek másokat boldoggá?”

Felhasznált irodalom

1 Karinthy Frigyes: Kötéltánc c. írásából

2 Dr. Máté Gábor: A sóvárgás démona. Libri Kiadó, 2008, 233. o.

Kérdése van?

Kíváncsi termékeinkkel kapcsolatban valamire és nem találja a választ?

Írja le nekünk, hogy miről olvasna szívesen és mi utánajárunk Önnek!

Itt írja meg üzenetét

Kapcsolódó cikkek

Kérjük, még VÁRJ, amíg ezt a zöld ikont látod! Ha most bezárod az oldalt, rendelésed sajnos nem kapjuk meg.