fbpx Outlet
×
Ha még 8999 Ft értékben vásárolsz,
akkor a GLS futárszolgálatos KISZÁLLÍTÁS INGYENES!
0 db termék
0 Ft

Búcsú Samu kutyámtól

Búcsú Samu kutyámtólSzomorú szívvel írom nektek, hogy Samu kutyám, a Netamin csapat hangulat-felelőse, posztjainkban gyakran feltűnő sporttársam, irodánk mosolygyára nemrég itt hagyott bennünket. Miközben igyekszem arra a mérhetetlen mennyiségű szeretetre és jóra emlékezni, melyet tőle és általa megélhettem, azért a szívem egy részét is eltemettem vele. Éljetek meg minden pillanatot szeretetben, mert a véges idő túl értékes ahhoz, hogy elvesztegessük értéktelen dolgokra!

Minden gazdának különleges a kutyájával való kapcsolata, de Samuval való kapcsolatom még ezen felül is rendkívüli jelenség volt. Mikor arról döntöttem, hogy border collie fajtájú kutyát választok, tudtam, hogy nem szobadíszt, sem kertvédőt választok, hanem vérbeli pásztorkutyát, akinek minden szívverése a gazdája lesz. Így első perctől fogva egy egységként működtünk, Samu meg én, én meg Samu. Egy nyári estén hoztam haza legényéletem budapesti albérletébe egy kis Tolna megyei faluból, és ő, a kis pihepuha fekete-fehér szőrgombóc azonnal elhelyezkedett az ágyam mellett, a fejemnél, ahogy aztán ez hosszú évekig minden nap így is maradt. Jópár évig, amíg családot nem alapítottam, Samu a hét hét napján, a nap huszonnégy órájában egy légtérben volt velem. Együtt dolgoztunk, együtt pihentünk, együtt sportoltunk.

Az első ironman 70.3 ultrahosszú triatlon versenyemre már vele készültem, de számtalan kilométert futottunk erdőben, kitartó szurkolóm volt a kerti edzéseimben, de a súlyzózások során is megvolt a biztos helye a sarokban, ahonnan nyugodt tekintettel követte a súlyokat emelgető gazdáját. Úszópajtik ugyan nem lettünk, miután egy ígéretes kezdet után jó poénnak gondoltam egy stégről “besegíteni” úszni magammal. Hát ez olyan “jól” sikerült, hogy ezután Samu már soha nem lett a nyílt vizek Katinkája. Kilenc hónapos korában együtt nevettünk, ahogy próbált terelni egy szürkemarha-gulyát, aztán együtt menekültünk a feldühödött állatok elől, miután több tonna dübörgő őserő elől a lábam mögött vélte megtalálna a menedéket.

Szerettem a páratlan eszét is. A border collie-t tartják a legokosabb kutyafajtának. És valóban: kétszer voltunk összesen kutyaiskolában, mindkétszer kiutáltak minket, mert mindent elsőre megcsinált. A második alkalom után úgy döntöttünk, nem mérgezzük tovább a levegőt, ezért nem mentünk többet.

Sokat tanultam Samutól. Mindenek előtt a feltétel nélküli szeretetről. Inkább tekintett engem istenének, mint gazdájának, azt gondolom. Figyelme örökké rajtam volt, élete egy dolog körül forgott: hogy mi közösségben legyünk. A valósága nem az volt, amit látott és érzett, hanem amit én jeleztem neki. Bizalma nem ismert határt. Inkább ücsörgött egész nap velem egy autóban ha útra kellett kelnem, mint maradt volna egy nagy kertben egyedül. Ha jó napom volt, velem örült, ha rossz napom volt, vígasztalt. Ugyanúgy szeretett mindig, függetlenül attól, hogy ezért mit várhatott viszont. Odaadása felemelő volt. Fején találta a szöget egyszer ez a felirat, mikor láttam: “Istenem, add hogy egy napon olyan ember legyek, amilyennek a kutyám lát engem!”

A hétköznapokban külső szemlélő számára meghökkentő páros voltunk. Árnyékként követett és utasítások nélkül tudta, mikor-mit tegyen. Nem csak a gesztusaimban, a gondolataimban is olvasott. Érzékelte a rezdüléseimből, mikor sétálunk úgy, hogy mindenfelé lehet flangálni, és mikor kell szorosan a lábam mellett jönni, mert sok a tennivalónk. Szavak nélkül mozogtunk együtt, mintha egy élőlény két tagja lettünk volna, akiket láthatatlan kötelék fűz össze. Aki nézett minket, nem értette, hogyan kommunikálunk, de nekünk olyan természetes volt, mint lélegezni. Pórázt csak akkor használtunk, ha megkövetelték, amúgy teljesen felesleges volt. Simán mentünk hivatalba, vásárolni, csomó olyan helyre, ahová amúgy kutyával nem lehet, és ahová nem azért vittem, mert fel akartam rúgni a szabályokat, hanem mert nekem olyan természetes volt, hogy mindig velem van. Érdekes, hogy amúgy alig-alig tette valaki ezt szóvá, annyira egyek voltunk.

Kapcsolatunk próbakövei a házasságom és gyermekeim megérkezése voltak. Samu alkalmazkodott a falka bővüléséhez, szerette a feleségemet és gyermekeimet, de mindenki tudta, hogy csak azért, mert hozzám tartoznak és én elvárom, hogy elfogadja őket. Örültem volna, ha kicsit nagyobb odaadással zárja a szívébe a családomat, de ekkorra már megtanultam – tőle – hogy békével elfogadjak másokat olyannak, amilyenek. És ez Samunak is járt. Számára az a jópár év volt az igazi, mikor legényéletem 0-24 órás társa volt! Lányom születésekor Samu lelke meg is tört kicsit, hiszen ekkor kevesebb figyelmet kapott, lett is pszichés alapú betegsége, melyet fokozott figyelemmel lehetett “gyógyítani”.

Tíz éves kora közeledtével a fajtára jellemző, genetikai alapú öregedési tünetek ütötték fel a fejüket, melyeket egészséges életmóddal és tudományos alapú, természetes kiegészítőkkel jó ideig kordában tudtunk tartani. Mire azonban a Spartan terepakadály-futásokba és az ultrahosszú futótávokba beleszerelmesedtem, már nem tudta tartani a tempót. Pár éves korában, mikor ironman triatlonra készültem, emlékszem, hogy kiröhögött, mikor pár 20km-es edzés után én elfáradtam. Ő nem. Emlékszem, akkor mennyire direkt cukkolt azzal, amilyen sprinteket levágott még, mikor én már levegőért kapkodva elterültem… Évekkel később először 15 km felett nem bírta, aztán 10 felett, aztán végül már a futás is lekerült a terítékről. Ragaszkodása, szeretete azonban mindvégig határtalan volt, az sosem változott.

Tavaly év végén egy futósérülés miatt fekvőgipszre kényszerültem pár hétre, és mikor levették a gipszemet és először tudtam Samu mellé leülni, feltűnt, hogy mennyire lefogyott. Alapos dögönyözés közben csomókat tapintottam a teste több pontján. Az ijedtség fagyos késként hasított belém. Irány az orvos, onnan kutya-onkológia. Megkaptuk a rettegett diagnózist: rák. A kutyák sajnos nagyon kicsi eséllyel gyógyulnak meg ebből a pokoli betegségből. De időt nyerhetünk, azt mondták. Kiválasztottuk a kezelést, feltekertem a gyógynövényes és természetes kiegészítők mennyiségét is, és egyúttal visszaváltottunk ifjúkori életünkre Samuval. Együtt voltunk újra egész nap, mint test és az árnyék. Munkában és otthon, pihenésben és sétában.

De körmünkre égett az idő. A kezelések kezdetben jól hatottak, de aztán váratlan romlás következett. Állatorvosi rendelők, aggódó tekintetek, szomorú és reménykedő gazdik és örök optimista kutyáik. Köztük ültünk Samu meg én. Tekintete most is engem fürkészett, és most is, mint eddig milliószor, elég volt neki nyugtatóan biccentenem, és minden félelme eloszlott akkor. Jobban bízott bennem, mint a saját félelmeiben, a saját érzéseiben. “Ha gazdi szerint minden rendben, akkor minden rendben.” De sajnos nem volt minden rendben. Lassan csepegő infúziók, naponta többszöri kezelés, tortúrák. Közben meg kellett húznom magamban azt a fájdalmasan nehéz határvonalat, melyre az állatorvosok bátorítottak, hogy legyen: a vonal ameddig érdemes ezt csinálni, amíg még boldog ez a kutyaélet.

Aztán egyik reggel elértük ezt a vonalat. Samu minden jelzését ezerszer érzékeltem már, de ez a rettegett pillanat, melyről tudtam, hogy egy nap el fog jönni, mégsem akartam sosem meghallani: elérkezett. Felkelni már nem tudott. Fejét nehezen emelte, és halk nyüszítésével, lelkem mélyéig látó, békés tekintetével annyit üzent: nem jó ez már nekem. Még azt a napot kivártuk, aztán este megtörtént az a bizonyos egyeztetés az állatorvossal. Másnap reggel a tavasz első sugarai beragyogták az eget, mi pedig Samuval egymás mellett töltöttük utolsó óráinkat együtt. Fejét a lábamon pihentette, tekintete szüntelenül a tekintetemben töltekezett. Mint a messzi tájba készülő utazó, aki magával akar vinni minél többet abból, ami a legfontosabb. Tudta.

Már inni sem tudott segítség nélkül. Bármennyire is isteneként szeretett, nem voltam az. Nem állt hatalmamban megmenteni. Nem tehettem már többet, mint még egyszer utoljára megfürödni egymás lelkében, aztán pedig elengedni… Kevés alkalommal zokogtam életemben annyira, mint mikor Samu elaludt.

Tudom, hogy van ennél nagyobb veszteség, és tudom, hogy sokaknak ennél sokkal nagyobb fájdalmakat kell kiállniuk. Én is vesztettem el apámat gyerekként. Mégis, a szívem egy része Samuval halt.

Mikor a halállal találkozunk, akkor szembesülünk azzal, hogy bármennyire is próbálják ezt velünk elhitetni, lelkünk mélyén mindannyian tudjuk: a halál nem természetes. A halál betolakodó, vagy ahogy Pál apostol írja: ellenség. Vannak az életben nehéz dolgok, melyek az élet részei. Ezeknek idővel meg tudjuk találni a szerepét és tudunk rájuk építeni. Egy megpróbáltatás a munkában, a nők vajúdása egy gyermek születésekor, egy kihívás a sportban: mind-mind olyan nehézségek, melyeket belefonhatunk életünk fonalába, melyeknek célja van, és ha figyelmesen tanulunk tőlük, akkor építhetünk rájuk. A halál viszont otromba betolakodó, aljas rabló. Az élet csodálatosan burjánzó, növekedő, kapcsolódó, szerető lüktetését egyszer csak kitépi a helyéből, és a leírhatatlan szépségű “van”-ból egyszer csak “nincs” lesz. Felfoghatatlan. Ebben a világban sajnos meg kell tanulnunk megtűrni, de teljes békét azt gondolom lehetetlen kötni vele.

Én abban hiszek – és a lelkem is erre rezonál – hogy az Élet vég nélküli távlatra lett megalkotva, és a halál egy napon el lesz törölve. Ahogy Pál írja egy helyen a Bibliában: “Mint utolsó ellenség töröltetik el a halál.” És ha a halál eltöröltetik és az élet visszaadatható egy napon embereknek – amit ugyanott ígér az Írás – akkor nem látom akadályát, hogy az én kutyámnak miért ne lehetne az életet majd akkor visszaadni?

Hogy így lesz-e, egy napon kiderül. De én csak ennek a reménységnek a selyemszalagjával tudom átkötni és lezárni életemnek ezt a részét, amit egy négylábúval éltem át, melynek hege most fájdalmasan tátong énbennem, de aminek minden egyes pillanatáért hálás leszek, ameddig csak élek. Bármeddig is tartson az.

Benkovics Péter

Kérdése van?

Kíváncsi termékeinkkel kapcsolatban valamire és nem találja a választ?

Írja le nekünk, hogy miről olvasna szívesen és mi utánajárunk Önnek!

Itt írja meg üzenetét

Kapcsolódó cikkek

Kérjük, még VÁRJ, amíg ezt a zöld ikont látod! Ha most bezárod az oldalt, rendelésed sajnos nem kapjuk meg.